„...megint az árokban láttam magam a kilométerkőnek támasztott fegyverrel, és láttam a felém kúszó szürke, germán vasóriást. Istenem, miért nem kezdtem lőni? Az ujjaim megremegtek erre a gondolatra, de már késő volt. A géppisztoly hidegen és némán feküdt a térdemen, most már kár volt sajnálkozni. Istenem, az a sötét erdő, és előttem a megvilágított táj, mintha csak a tenyeremen feküdt volna, és az SS-ek a tankokon, hiszen rájuk lőhettem volna, de nem lőttem, egyetlen lövést sem adtam le, csak bámészkodtam és futottam. Egészen elment a kedvem erre a gondolatra. Megérkeztünk az állomáshoz, és a hídon át továbbrobogtunk a kórház felé. Le voltam törve. Az út szélén ritmikusan hajlongtak a szomorúfüzek nedves ágai. A kórházkapu tárva-nyitva volt, és egy fehér köpenyes ember állt előtte. Ahogy meglátott bennünket, fölemelte a kezét, és mikor az autó mellékanyarodott, fölugrott a lépcsőre és belefogózott a nyitott ablakba.
- Sebesülteket hoznak? - kiabálta.
- Igen - mondtam.
Az ember tiszteletteljes arckifejezéssel nézett végig rajtam. És tényleg tiszteletreméltóan nézhettem ki. A géppisztolyomat telefröcskölte L sár, én magam tetőtől talpig nedves és piszkos voltam. Éreztem, hogy ragyogó benyomást keltek. Nagyon szerettem volna, ha Irena így látott volna, és megint jól éreztem magam."
