A második világháború katonai emigrációja immáron több mint harminc éve jár nyugati földön, amely szabad és független maradt a szovjetorosz elnyomástól azért is, mert a kilátástalan háborús helyzet pillanatában is készek voltunk áldozatot hozni. Katonáink és a felsőbb vezetés nem ködös eszmék és idegen érdekek szolgálatában hozták meg áldozatukat, hanem a trianoni igazságtalanság bilincseinek széttörése után meg akarták tartani az országnak azt, ami magyar volt évezredes történelmünk során. Két nemzedék ebben a szellemben nőtt fel, s tette meg kötelességét. Melyik szabad nyugati állam nem vallaná büszkén, hogy így cselekedett volna a nemzeti pusztulás fenyegetésével szemben?
Mi is büszkék lehetünk haderőink teljesítményére. Önmarcangolásra nincs okunk!
A totális háború természeténél fogva mindenütt akadtak elvetendő cselekmények. Ez azonban nem ok a kollektív bűntudatra csak azért, mert a túlerő legyőzött bennünket. Mint ahogyan a győzteseknél is bizony voltak túlkapások, aléltság, gyenge pillanatok, de ezekkel nem marcangolják magukat...