"A költő - veti papírra huszonöt év előtti krétarajzában Illés Endre - valamikor arra vágyott, hogy a mindenséget énekelje meg versében - a novellák köre szűkebb, az író itt a mindenségből a titokzatosat, a furcsát akarja megidézni... A Babits-novella alig ismeri a jelent, még kevésbé a hétköznapot, világítása nem nappali fény, legfeljebb a süket déli mozdulatlanság, amely kísértetiesebb, mint az éjféli óra." A kísértetiesség azonban csak az atmoszférát, a hangulatot jellemzi: a bensőbb írói cél éppen "túllátni az eléje került világdarabkán", mert Babitst, a novellista a történések igazibb arcát keresi, a másik magyarázatot. Azt véteti észre, hogy a boccacciói Decameron jámbor asszonya, akit a hamis pap csalárd szavakkal csábított el, nem áldozat, hanem kiválasztott: a hit és a szerelem csodáját élhette át, hogy Odysseus, míg Kalypso szigetén élt, míg Nausikaa közelében ült és Penelopé után vágyakozott, magában mindig csak a szirének énekét hallotta: örökre nyugtalan maradt a meglopott rejtelemtől. Erről a rejtett igazságról szólnak a késői írások is, pedig a hősök már "polgári zakót" öltöttek, és a szín a középkormélyi katedrális helyett a Halálfiai kisvárosa. A rózsaillattól bódult nyári éjszakában magányosan kínlódó vágyak karnyújtással elérhetnék egymást, de éppen a karnyújtás mozdulata lehetetlen. Mindenki rab itt, a konvenciók rabja. És aki feldönti a konvenciókat, az is rab marad, eltéphetetlen láncokkal kötik a feldöntött konvenciók. Csak későn, fura csodabogárrá alakulva tudja meg a groteszk, kétarcú igazságot: oktalanul rontotta el az életét, de ha nem rontotta volna el, akkor se lett volna jobb.
