Boris Viant, a mérnök-dzsessztrombitás-színikritikus-sanzonköltő-regényírót, akinek élete rövid, de káprázatosan mozgalmas volt, 1969-ben mutattuk be Magyarországon a Tajtékos napok-kal, amely Queneau szerint korunk legmeghatóbb szerelmi regénye. Vian 1946-ban aratta első zajos, sőt mondhatni, botrányos sikerét Köpök a sírotokra című, álnéven közzétett álfordításával. Pedig vérbő, szellemes, könnyed és mégis mély komédiástehetségére már első írása is rávallott, a Venyigeszú és a plankton, amelyet huszonhárom éves korában írt a német megszállás alatt.
Az emberi magatartásnak, kivált a fiatal-emberinek, egyik lehetséges változata, hogy torz fintorokkal, megbotránkoztató szóleleményekkel, idétlen bakugrásokkal, vad kamaszröhögéssel mond ellene a halálnak. Talán ez az érzelmi indíttatása ennek a minden álértéknek szilajul nekirontó regénynek. A cselekményidőt két szertelen házibuli határolja, köztük csörgősipkásan felvonulnak az ostobák, a fontoskodók, a bürokraták, a pótcselekvők figurái (meg persze azért azokéi is, akik meg tudják különböztetni az életben a fontosat és a nem fontosat…). Legmarkánsabb valamennyiük közt tán Pharocq Alfőmérnök úr, aki szeretett aktái tengerén hajózva nem veszi észre, hogy háború van…
