Deák Júlia kisregénye olyan tapasztalatokat önt irodalmi formába, amelyeket a mai Magyarországon élők jelentős része a saját életéből ismerhet. A rendszerváltás könyve ez, mely magányos női főszereplője szemszögéből beszéli el egy budapesti pince megszerzésének és elvesztésének történetét. S miközben pontosan és érzékletesen ábrázolja a „kisemberek", a vesztesek világát, a pusztulásról, a veszteségekről nem egyneműen tragikus hangon beszél: a foszladozó, málló anyagi világ tárgyias megközelítésébe vegyülő nosztalgia mellett a romlásban rejlő költészet fölmutatása is jellemző vonása.
Kézenfekvő rámutatni a hasonlóságra Deák Júlia könyve és Kafka világa közt. Itt is olyan, az ember által uralhatatlan működési rend nyilvánul meg a világban, amely egyben kiismerhetetlen, teljesen közömbös az egyéni lét törekvéseivel, érzéseivel, vágyaival szemben, sőt egyenesen ellenséges, azt bekebelező, felszámoló erőként jelenik meg. Jól érzékelhető tehát a szerző törekvése, hogy a hiteles miliő rajzából olyan kisvilágot növesszen ki, amely az ember tudati, lelki, ösztöni reakcióit is magába foglalja, azok minden irracionális vonásával, érthető vagy érthetetlen félelmével együtt.
