Petőfi Sándor özvegye a rásütött hűtlenség billogával élte le rövid életét, megküzdve szerelme elvesztésén túl azzal a teherrel is, hogy bár nőként és családanyaként akart létezni, szembe kellett néznie a költőt istenítő magyar írótársadalom, a politikusok, és ugyanúgy a közemberek ítéletével. Nem is bírta sokáig, 39 évesen elhunyt.
A Szendrey Júliát valóságos és teljes valójában bemutató könyv majd száz éve várja, hogy fellapozzák. Részleteket már kaptunk belőle, de hosszú időnek kellett eltelnie egy olyan új társadalom létrejöttéig, amelyben a romantikus hős bálványozásánál fontosabb a történelem racionális megközelítése, az igazság lehető legteljesebb feltárása.
Szendrey Júlia naplóját önmagának írta. Felemelő érzés olvasni a sorait. De ez a könyv nemcsak az ő írásait, leveleit tárja elénk. Oldalain olyan eseménykrónikát, feljegyzéseket is olvashatunk, amelyekből Petőfi Sándor tragikus halálának körülményeit is megismerjük. Nem csoda, hogy ez a könyv nem került nyomdába ennyi éven át, hiszen a nagy költőt boldognak, élőnek akartuk tudni, akár a messzi Szibériában, nem pedig vérbe fagyva a csatamezőn.
Júlia kálváriája nem Petőfi elvesztésével kezdődik, hanem a költő iránt fellobbanó szerelmével, hiszen szülei ellenezték a házasságot, de hite elég erős volt, hogy legyőzze a kételkedőket. Tudta, érezte: ők ketten rokonlelkek. Alig háromévnyi házasságot kapott cserébe, igaz, hírnevet is, aminek élete során csak a hátrányát érezte. Szerelme a későbbi megpróbáltatásokkal sem hunyt ki, ahogy Bethlen Margit grófnő gyönyörűen megfogalmazta: „hogyha Petőfi visszatérne a síri világból az özvegyi fátyolért, melyet szerelmese hűtlenül eldobott, nem találná fejfájára akasztva, mert Júlia, bár levette azt fejéről, a lelkét burkolta belé, és az azóta is ott van, elsötétítve körülötte a világot.”
