A törökök másfélévszázados magyarországi uralmának parasztkerámiánk alakulásában erős elhatároló szerepe volt. Azt megelőzőleg agyagedényeink jobbára máz-nélküliek és amennyiben mázasak, akkor egyszerű barna, sárga vagy zöld színűek, minden díszítmény nélkül. A honfoglalást követő néhány évtized jobbára sírokból előkerült kerámiája a lehető legkezdetlegesebb. Korong nélkül, kézzel formálva és igen gyengén égetve készültek. Természetesen az agyag iszapolásáról szó sincs. Egyetlen díszük az edény falán körbefutó bekarcolások vagy körömmel benyomkodott vonalkák. Színük sötétszürke. Nem állandó használatra, hanem szükség szerint készültek és valószínűleg asszonyi kezek munkája. Ez a kerámia tehát magánviseli a lovasnomád életmód jegyeit, egy olyan kultúráét, mely a törékeny holmit lehetőleg kiküszöbölte tárgyi javai közül és tartósabb tárgyakat igényelt, tehát e téren fából, kéregből, fémből vagy bőrből készült edényeket. Néhány évtized mulva azonban már jelentkezik a helyhezkötöttség eredménye. Megjelennek a korongolt, - ha rosszúl is - de jobban iszapolt és jobban égetett edények. Ezek színe már nem sötétszürke, hanem barna és vörös. Díszítésükben nincs változás, az épp, oly primitív, mint az előbbi csoportnál. Alakban eltérés, hogy míg a korábbi edények szájnyílása és dereka között alig van bőségbeli különbség - köcsög alakúak - tehát kicsi befogadó képességüek, addig az utóbbiak hasasabbak, nyakuk erősebben profitált.
