„Ó, a Balaton, régi nyarakon” – így szólt Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikussá vált dalának a refrénje. A dal is, meg a könyv is visszatekintés arra a korra, mikor a „nagy generáció”, a mai hatvanasok legfogékonyabb éveiket élték. Balaton, Balcsi, a tó, a víz… Mennyi szép nyaralás emléke tolul fel, visszagondolva a gyermekkorba, ifjúkorba. A vízszag, a jegenyék, az elmenő vonatok hangja. A víz hűvössége, selymessége, tágassága. A nádasok, a naplemente, a csónak. Minden korban más arcát fedeztük fel a tónak. Gyerekként a fürdések, a hatalmas, fekete, kiszuperált, felfújt autógumi belső (aminek szelepe mindig felhorzsolta valakinek a bőrét), a szürke homok, a nagy dinnyék, fagylaltok, főtt kukoricák. Aztán később a mólók, a randevúk, a szerelmek, a nagy séták, a titokzatos, reményteli esték. Aztán nyaralások a családdal, nyaralások a barátokkal, nyaralások lányokkal, nyaralások már a saját családdal. A Balaton vize, ami semmivel össze nem téveszthetően selymes, ami csodálatosan meleg tud lenni, ami strandnak hatalmas, mégis emberien véges. A túlsó part hegyei, dombjai. A fák, a jegenyék, a fűzek, a platánok, a fenyők. A kövek a vízparton. A tejivók, a lángossütők, a gombák, a piacok. A mólók, a parkok, a vasútállomások, a restik…
