George Bernard Shaw (1856–1950) a modern dráma egyik legnagyobb előfutára és művelője. Noha legismertebb és legkedveltebb darabjai közül nem egy még a XIX. század végén született, ahogyan Hegedűs Géza írta róla: Brecht ugyanúgy nincs Shaw nélkül, ahogy Shaw kellett Pirandello merész színpadi játékaihoz, és hol abszurd, hol történelmi-anakronisztikus módszerével egyenesen őt folytatja Dürrenmatt is. Vele kezdődik a XX. század drámairodalma, vele, az örök idegennel, aki vállalva akár a bohóc szerepét is, mindig a legkomolyabb kérdésekről beszélt, gúnyosan és nevettetve, hogy az egész emberiséget magában foglaló részvétét tudtunkra adja, és a józan ész segítségével felemelje és érző szívűvé nemesítse a megalázott és becsapott embereket.
Már életében is voltak, akik fanyalogva fogadták egy-egy túlságosan ambiciózus, játszhatatlannak vagy éppen tűrhetetlenül hosszúnak ítélt művét, s az is igaz, hogy élete utolsó negyedszázadában kevés maradandót alkotott. Hogy mégis milyen nagy becsben állt a világ előtt, azt legjobban egy képtelen mozzanat mutatja: halálos ágyán egy amerikai magazin egymillió dollárt ajánlott neki „utolsó üzenetéért”. (Visszautasította.) Aztán amikor 1977-ben a Guardian kritikusa „Shakespeare után a legnagyobb brit drámaírónak” nevezte (nagy elődjének nevét egyébként Shaw következetesen Shakespear-nek írta), maga John Osborne indított dühödt támadást ellene, „tehetségtelen csaló”-nak minősítve Bernard Shaw-t. Újabban, éppen az Összetört szívek házá-nak rendezése kapcsán (Penelope Wilton, Richard Griffiths, Emma Fielding szerepeltetésével), David Hare kiváló mai drámaíró védte meg és helyezte vissza jogaiba a nagy nevettetőt.
