Részlet a könyvből:
Az unalom
- Te ásítottál oly nagyot, Clementine?
Senki sem felel.
A kérdező egy nyolcvan év felé járó öregúr, pompás, virágos selyemkaftánban, fején gyapot hálósüveggel, lábain meleg posztóharisnyák, kezein briliántos, türkizes, rubinos gyűrűk; úgy fekszik hanyatt az atlasz ottománon, arca olyan cserfakó, mint a múmiáké, egyik ránc a másikat éri rajta; száraz, sovány keselyűorra, bozontos őszsárga szemöldökei, s kiülő nagy, fekete szemei, miket érzékeny szempillák takargatnak, kevés megnyerőt kölcsönöznek arcának.
- Nos, senki sem felel? Ki ásított oly hangosan a hátam mögött? - kérdi újra boszontólag az orrán keresztül hangoztatva a szót. - Senki sem felel?
Persze, hogy senki sem felel.
Pedig vannak a szobában elegen. Ott ül a kandalló előtt egy harminc-harmincöt év körüli fiatalasszony, éppen olyan erősen jellemzett keselyűorral, olyan felhúzott, magas szemöldökkel, minők az öregúréi, csakhogy az ő arca még piros, meglehet, hogy nem is a természet kedvéből piros, és szemöldökei feketék, hanem vékony ajkai tökéletesen úgy vannak összeszorítva, mint az öregúréi, mikor hallgat. A delnő pasziánszot játszik.
Az egyik ablakban egy fiatal, tizenhat éves lyánka ül, gyönge, hirtelen nőtt alak, minden oly finomra van mérve rajta, vékony, mintegy odarajzolt szemöldök, piciny gömbölyű száj; az ilyen piciny, gömbölyű szájnál az jut az embernek eszébe, hogy mennyit tudna ez panaszkodni, ha olyan jó titoktartásra nem volna alkotva! Úgy illenek hozzá a titkolódzó szempillák is. Ez valami gyöngyhímzéssel van elfoglalva.
Ugyanazon kis hímzőasztalnál, vele átellenben ül egy veres képű hölgy, szörnyű szőke hajjal és meglehetősen kövér termettel. Ez valami nevelőnő. Azt állítja magáról, hogy angol. Ez valami könyvet olvas.
