Az 1939-es születésű Kulcsár Zoltán szerencsésnek nevezheti magát, hiszen több rokonával ellentétben fiatal kora miatt őt nem hurcolták el málenkij robotra a szovjet katonák. A szülőföldjét, Kárpátalját erőszakosan bekebelező hódító nagyhatalom által rájuk kényszerített "szovjet paradicsom" különféle poklait azonban neki és szeretteinek is meg kellett szenvedniük.
A szerző olvasmányos stílusban eleveníti fel saját életének nyolc évtizedét, ehhez hátteret a Magyarország ezeréves egységéből kiszakított Kárpátalja - családja sorsával ezer szálon összefonódó - tragikus története ad. Édesapja egy csehszlovák járőr bántalmazása következtében hunyt el, egyik nagybátyja honvédként áldozta életét, a másik kettőt szovjetek hurcolták el, hogy valamelyik távoli kényszermunkatáborban dolgoztassák. Két nagynénje férjének is hasonló sors jutott. Rokonai közül csak egy tért haza.
Bár nem kényszermunkásként, de a szerző is megjárta Szibériát, miután 1961-ben besorozták a szovjet hadseregbe. A sors keserű abszurdja, hogy egy napokkal korábban felszámolt lágerbe vezényelték.
A családi történetekkel tarkított, a kárpátaljai magyarság olykor rabsággal felérő 20. századi mindennapjait bemutató memoárt a Nemzeti Emlékezet Bizottsága a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok emléke előtt tisztelgő sorozatában tárja a nagyközönség elé.
