A magyar állam megalapításának millenniumán joggal érezhette úgy az érdeklődő olvasóközönség, hogy hiányzik a könyvespolcáról egy olyan kiadvány, amely nemcsak képekben mutatja be a magyar koronázási jelvényegyüttest, hanem részletesen kitér a vele kapcsolatos kérdésekre is. Petneházy István könyve nemcsak a fenti kívánalmaknak való megfelelés miatt hézagpótló, hanem azért is, mert több esetben nemcsak leírja és elemzi az egyes felmerülő problémákat, hanem azokra dokumentált módon megoldást is javasol, vállalva a vitát is. A koronázási jelvényekről írni nem könnyű feladat, hiszen nemcsak az írott források és tárgyi anyag alapos ismerete követelmény, hanem otthonosan kell mozogni a heraldika, a numizmatika és az ötvösség területén, illetve a könyvtárnyi irodalom áttanulmányozása és értékelése is nagy terhet ró a kutatóra. A szerző az első időrendben haladva, Zombortól III. Béláig tekinti át azokat az eseményeket, amelyek kapcsolódnak a koronához és a többi királyi jelvényhez. A monográfia második részében pedig az egyes koronázási és uralkodási tartozékok (Szent Korona, palást, országalmák, jogar, apostoli kettős kereszt) történetét, származási helyét, sorsát, átalakításuk idejét és okát tárja fel, felhasználva az előző fejezetekben bemutatott eredmények mellett a különböző szakterületek szolgáltatta adatokat is. A Szent Korona kutatásának központi kérdése a két rész, az úgynevezett latin és a görög korona készítése, magyar tulajdonba kerülése és összeillesztése időpontjának a tisztázása. Petneházy István az alsó rész, azaz a görög korona esetében szétválasztja magának a tárgynak a készítési évét a bizánci császár adományozásának idejétől, valamint az ezután végrehajtott átalakításoktól. A szerző úgy látja, hogy a Bizáncban 844-ben, a képrombolás korszakának befejezése után egy évvel készített császárnői koronát, kisebb átalakítás után, VII. Bíborbanszületett Konsztantinosz császár adományozta a X. század közepén a magyar Zombor gyulának, akinek lánya, Sarolt révén került az Árpád-dinasztia birtokába. Ezen adományozás után még egyszer átalakították a korona görög részét, mégpedig Géza, Szent István apja idején, aki saját képét tetette fel rá. Szent István elküldte ezt a koronát II. Szilveszter pápának, aki azonban a többi koronázási jelvény kíséretében visszaküldte azt. A latin korona eredetileg egy teljes fejdísz felső része lehetett, amit III. Ottó német-római-császár készíttetett, és miután a császár személyesen Rómába vitte, a pápa Szent Istvánnak adományozta. A magyarok szent királya végül még megkoronázása előtt egyesítette a két részt, hogy kifejezze ezzel a koronák által Bizánctól és Rómától kapott jogok egy kézben való összpontosulását. Az így létrejött koronán a következő évszázadokban további változtatásokat hajtottak végre, minden esetben megfelelő ideológiai háttérrel. II. Géza idején került rá a kereszt, ami Szent István ereklyetartó mellkeresztjét váltotta fel. III. Béla Dukász császár zománcképét cseréltette fel a korábban már egyszer a koronán szereplő Szűz Mária-képpel, amit azonban II. Habsburg Mátyás a XVII. század újra lecserélt a Dukász-képre. A koronázási palást esetében érdemes kiemelni, hogy annak adományozása a rajta levő felirat szerint, valóban 1031-ben történt, de készítési idejét többek közt a felirat ortográfiai tényei alapján, 1000 előttre kell helyezni. Funkcióját tekintve Szent István koronázására készítették a regensburgi udvarban. A ma látható palást csonkított, noha a már említett II. Mátyás kísérletet tett az eredeti forma visszaállítására, de nem járt sikerrel. A paláston látható István-ábrázolás egyik meglepőbb érdekessége, hogy valaki a király bal kezére hat ujjat hímeztetett, amelynek hátterében talán dinasztiája táltos voltának hangsúlyozása állt. A mai formájában ismert kettős keresztes országalma a XII-XIII. század folyamán készült. Az előtte használatban volt országalma is megvan, átalakítva, a jogarba beépítve látható. Szent István már bizonyosan használta országalmaként a kristálygömböt, a filigrán díszekkel együtt, jogarrá való átalakítására III. Béla fia, Imre uralkodása alatt, 1202 és 1204 között került sor. Ugyanekkor került be a koronázási együttesbe a Béla király által Bizáncból hazahozott kettős keresztes országalma. Szintén a koronázási ereklyékhez tartozott a hagyomány szerint a II. Szilveszter pápától kapott apostoli kereszt is, ez a hagyomány azonban erősen vitatható. A tárgy létezésében viszont nincs okunk kételkedni; valószínű, hogy III. Béla alakíttatta át koronázási eskükeresztté, amely az általa veretett pénzeken is megjelent. Petneházy István könyve széles szakirodalmi bázisra épül, emellett hangsúlyozott szerepe van benne saját megfigyeléseinek és gondolatainak. A jó minőségű rajzokkal és színes képekkel bőségesen illusztrált monográfia olvasása egyben nyomozás múltunk hányatott ereklyéi után, amelyek szerves részei és tanúi történelmünk évszázadainak. (Írta: Takács Zoltán in: Vasi Szemle 2001/4.)
