A pusztai vadóc maga a Szerző, Seres Katalin, a paraszti világ kötöttségeiből kitörni vágyó, abból ki is kerülő gyermeklány. Ám ez a paraszti élet és kemény törvényei alakították gondolkodását és formálták viselkedését. Vágyott egy másik, az egyéniséget jobban elismerő, az egyéni képességeket kibontakozni hagyó és kiteljesedni segítő szabadabb élet után, ahol nemcsak a kíméletlen fizikai munka és a vagyon az ember egyetlen értékmérője, ahol az ember nem annyira kiszolgáltatott.
A pusztai életből kiszakadó "vadóc" a vastörvényű tanyai világtól távol került ugyan, ám egy hasonlóan szigorú szabályok szerint elrendezett életbe és közösségbe jutott: a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek rendjének lett tagja, apáca, dolgozó nővér, rendi nevén Mária Avita. Bár ez a világ sok vágyott értéket közvetített számára, szeretetre és függetlenségre vágyó egyéniséget ismét csak gúzsba kötötte. Életrajza, családregénye ezért szinte semmi másból nem áll, mint a különböző kultúrák, értékrendek konfliktusainak, az egyéni célok és az elvárások, a szabályok ütközésének leírásából. A megnemértések sorozatából. Örökös áldozathozatalból. Sok-sok nehéz, kevéssé magasztos, döbbenetes, szinte hihetetlen, ám mégis megtörtént eseményből, és sok lélekemelő, lelket szabadító lírai pillanatból. S mindezt egységes stílusban, nagyszerű helyzet- és jellemábrázoló erővel írta meg a Szerző.
A pusztai vadóc egy olyan embernek a története, "aki bizalommal kapaszkodott az Isten kezeibe". Emlék és emlékeztető a családnak, a mesterszállásiaknak, tanulság az Olvasónak.
