Ez az írás őszinte összegzése életemnek és annak a huszonhét évnek, amelyet a brit titkosszolgálat, az MI5 berkeiben töltöttem...
Mivel én voltam az első, a nyilvánosság előtt megnevezett (ráadásul női) vezető, bizonyos népszerűségre tettem szert. Ez már önmagában is a könyv megírására ösztönzött. Tudtam, hogy sokan ellenzik majd a könyv kiadását, de azért az meglepett: mekkora vihart kavart!
Az elkészült kézirat valóságos kálváriát járt be. Miután véleményezésre átadtam egyik volt kollégámnak, a Whitehall teljes erővel beindította "kármentő" gépezetét. Csaknem mindenki lebeszélt a visszaemlékezések kiadásáról. Védekeznem kellett, aztán félnem, hogy letartóztatnak...
A viták végül is meggyőztek arról, hogy a titkosszolgálatok egy része még mindig fontosnak tartja "eltitkolni" az információkat. Ez pedig inkább gátolja, mintsem segítené a mindenkori titkosszolgálatok munkáját, különösen a XXI. században, amikor a nyilvánosság e téren is elengedhetetlen. A rizikót tehát vállani kell, nem szabad hagyni, hogy a dolgok felemás módon kerüljenek napvilágra.
A könyv megjelenése óta tart a vita: szabad volt-e megírnia?
Sokan hangsúlyozzák: az igazi titkosszolgálat titkos, tehát Stella Rimingtonnal csendben kellett volna maradnia...
