Sáros vármegye a XVII. század végén szerzett először országos figyelmet Caraffa „vértörvényszéke" révén. Másodszor a XIX. és a XX. század fordulóján mint „magyar Gascogne" híresült el, vagyis a nagyúri külszín fenntartásáért a tönkremenést is vállaló, pazarló élet földjeként. Mikszáth alapozta meg ezt a - kétes - hírnevet, és többek között Krúdy szövögette tovább (A tunya Zathureczky). De a magyar szabadságküzdelmek is - szinte jelképesen - ide kapcsolódnak. A Rákócziakat birtokaik és palotáik kötötték a tájhoz (a későbbi II. Rákóczi Ferencet Nagysárosban tartóztatták le, és néhány napig Eperjesen, saját palotájában volt fogságban), Thököly Imre és Kossuth Lajos Eperjesen tanultak, végül Maiéter Pál is Eperjesről származott, és a városban töltötte ifjúságát. Ma már a megye magyar történelme nagyjából-egészéből lezárultnak tekinthető - a legutóbbi népszámláláson például Eperjesen a több mint kilencvenkétezer lakos közül kétszáznyolc vallotta magát magyarnak -, de a magyar történelmi tudat és az irodalom számára nem veszett el a múlt. A szlovák Sáros mellett tovább él a magyar is: „virtuális" irodalmi vármegyeként. Sorozatunk rendhagyó vállalkozása a Sáros irodalmi emlékeit bemutató kötet. Induláskor, 1998-ban úgy lett meghatározva a Felsőmagyarországi Minerva sorozatának a profilja, hogy az a nem-fiktív alkotásokat, tehát mindenekelőtt a dokumentum-irodalmat közli. A Sárosi magyar tükör első része (Letűnt világ) tesz eleget ennek a feltételnek, a második rész (A hegyek éneke) azonban az egykori vármegyéhez kapcsolódó szépirodalomból nyújt válogatást. Célunk az volt, hogy bemutassuk a nagy múltú, hagyományosan több nyelvű megye (az uralkodó magyar, német és szlovák mellett még a ruszin és a lengyel befolyás sem elhanyagolható) magyar vonatkozású irodalmát és (művelődés) történetét. Természetesen le kellett mondanunk a teljesség igényéről, mégis reméljük, hogy a válogatás, a szemelvények, az utalások felvillantják egy gazdag hagyomány fő vonulatait, és esetleg kedvet csinálnak a téma átfogóbb megismeréséhez.
