"Az elveszett Paradicsom, amely teljes terjedelmében került most az olvasó kezébe, a Sziriat oszlopai ikerdarabjának, bizonyos tekintetben előzményének, bizonyos tekintetben folytatásának tekinthető. Írásaihoz a Sziriat oszlopai után a szerző azonnal hozzákezdett, s már 1947-ben részletet közölt belőle, de a művet később kibővítette, többször átírta, az ezerkilencszázhetvenes évek elejéig dolgozott rajta. A Sziriat oszlopai »kiegészítőjének« tartotta ezt a művét Várkonyi Nándor, és így jellemezte: »Az elveszett Paradicsom a régi ember világképét tárja fel, s igyekszik rekonstruálni a szellemi és lelki alkatot, amely ezt a világképet megalkotta, és mítoszaiban ábrázolta.« A tízrészes mű látszólag a modern természettudomány eredményeit használja tételeinek igazolására, megközelítése azonban valójában »mágikus«, igazi forrásai a mítoszok, vizsgálódásának módszere a mítosz-kutatás és -értelmezés. Alapkérdései: Az anyag eredete? Ki az ember? Az ember helye a természetben? Milyen volt az ember-lét őrségi állapota? Milyen volt a régi ember istenképe? Káosz és Kozmosz? Paradicsom és bűnbeesés? Várkonyi a monista-materialista fejlődéselmélet helyett teremtő és teremtett lényt feltételez. Emberképe mind a marxizmus, mind az egzisztencializmus emberképétől idegen; szerinte az ember kozmikus meghatározottságú lény; s a régi ember bensőséges viszonyban élt a természettel, a világgal. A mű legizgalmasabb részei azok, ahol a szerző a különböző népek mítoszait, a paradicsom- és a vízözön-mondákat, a teremtés- és bűnbeesés-mítoszokat vizsgálja és elemzi.
Várkonyi Nándor számos megsejtése bizonyításra vár, hipotéziseit, intuícióit minden bizonnyal igazolni vagy cáfolni fogja a jövő. Művének alapgondolata azonban változatlanul időszerű: »hogyha harmonikusan akarunk élni, a Kozmoszt újra meg kell teremtenünk magunkban, újra át kell élnünk.«
