A Beatrice és Vergilius fura kis könyv. Csontig hatol, mélyen megrázza a lelket – és letehetetlen. Látszólag nem sok minden történik benne. Szerepel benne egy író és az ő egyik olvasója, bele van szőve egy tanulmány az értekező próza és a szépirodalom viszonyáról, számos irodalmi utalás, vendégszöveg, abszurd dráma. A különböző szövegtípusok egybefonódása és a velük való játékos ellenpontozás fokozatosan válik egyre nyomasztóbbá, észrevétlenül rátelepszik az olvasóra, majd a végén szinte rákiált az emberre a kirekesztettség, kiszolgáltatottság, megalázottság és szenvedés értelmetlensége.
Van két Henry, egy író meg egy preparátor. Az egyik ír egy kiadhatatlan könyvet a holokausztról, a másik ír egy gyermeteg abszurd drámát. Abban szerepel Beatrice, a szamár és Vergilius, a bőgőmajom. Ami kettejük beszélgetéséből kibontakozik, az az élet és minden élőlény tiszteletére felhívó óriásplakát, ami mellett képtelenség közömbösen elsétálni.
Beatrice és Vergilius egy abszurd dráma főszereplői, sorsuk a holokausztnak egy nem tényeken és beszámolókon alapuló értelmezése. Rajtuk keresztül mosódik egybe valóság és fikció, hogy aztán a végére kikerekedjen, mi az emberi méltóság, és hogyan lehet megőrizni még akkor is, mikor már meghalt a remény.
