Részlet a könyvből:
Téli reggel Szíriában, öt óra. Az aleppói pályaudvaron bent áll a menetrendekben hangzatosan Taurus expressznek nevezett vonat. Étkezőkocsi, hálókocsi és két kocsi helyi utasoknak.
A hálókocsi lépcsőjénél egy fiatal hadnagy állt makulátlan egyenruhában, és egy füle hegyéig bebugyolált kis emberrel beszélgetett, akiből csak a rózsaszín orra és fölfelé kanyarodó bajuszának két vége volt látható.
Dermesztő hideg volt, és bár ilyenkor igazán nem irigylésre méltó feladat előkelő idegeneket kikísérni, Dubosc hadnagy vitézül megállta a helyét. Veretes franciasággal fogalmazta meg udvarias mondatait. Nem mintha tudta volna, mi történt tulajdonképpen. Hallani mindenfélét hallott, mint ilyen esetekben mindig. A tábornoknak - az ő tábornokának - egyre rosszabb volt a kedve. Aztán megjött ez az ismeretlen belga - egyenesen Angliából, ha igaz. Eltelt egy hét, egy különös feszültséggel tele hét.
Néhány óra múlva felébredt, vagyis inkább felriadt.
Tudta, hogy mi ébresztette fel - egy hangos nyögés, szinte kiáltás, valahonnan egészen közelről. És a következő pillanatban harsányan megszólalt egy csengő.
Poirot felült, és meggyújtotta a lámpát. Most vette észre, hogy a vonat áll. Valószínűleg egy állomás.
A kiáltás megijesztette. Emlékezett rá, hogy a szomszéd fülke Ratchetté. Felkelt, és kinyitotta az ajtót, éppen akkor, amikor a kalauz végigsietett a folyosón, és bekopogott Ratchett ajtaján. Poirot résnyire nyitva hagyta az ajtót, és figyelt. A kalauz még egyszer kopogtatott. Megszólalt egy csengő, és egy távoli fülke ajtaja fölött kigyulladt egy lámpa. A kalauz hátrapillantott. Ebben a másodpercben megszólalt egy hang a szomszéd fülkében franciául:
- Semmi baj. Tévedtem.
- Rendben van, monsieur.
A kalauz elsietett, és bekopogott azon az ajtón, amely fölött égett a lámpa. Poirot megkönnyebbült szívvel visszabújt az ágyba, és eloltotta a villanyt. De előbb még megnézte az óráját.
Nulla óra harminchét perc volt.
