Idősebb Alexandre Dumas-nak (az ifjabbik az ő balkézről való fia) már a vezetékneve kész regény, apai nagyanyját, egy elszegényedett francia nemesúr bennszülött rabszolga kedvesét hívták így egy tengerentúli ültetvényen. Az ültetvény csődbe ment, a kedvest elvitte a járvány, a francia nemesúr hazájába megtérvén gondolt egyet, és négy gyermekük közül a legidősebbiket mégiscsak magához vette örökösének (a többieket eladta rabszolgának). Ez a sarj idővel Napóleon tábornoka lett, kegyvesztetten, korán szállt sírba, s legfőképpen ambíciót hagyományozott fiára, aki a jogi pályán indult el, de a színház vonzereje az irodalomhoz térítette.
1844-ben Párizsban szétkapkodták a folyóiratot, amely folytatásokban közölte minden idők egyik legszórakoztatóbb, legfordulatosabb kalandregényét. Valódi hőse igazából a negyedik testőr, D'Artagnan. A címben foglalt hármak – akik közül, ha igaz, és már miért ne lehetne, Athost Victor Hugóról, Porthost önmagáról, Aramist pedig Alfred de Vignyről mintázta Dumas, tollvégre kapva mintegy a nagy romantikusok élbolyát – előbb párbajoznak vele, majd csapatukba fogadják ("Egy mindenkiért, mindenki egyért!"), utóbb meglengetik előtte tollas kalpagjukat, mert maguknál különbnek ítélik. Csupán a kezdet, hogy Richelieu bíboros fondorlatát keresztülhúzva ő, csakis ő óvhatja XIII. Lajos nejének, Ausztriai Annának jó hírét…
A történelmi melodráma felejthetetlen figurái időközben önállósultak, színpadi, filmes átdolgozásban az egész világ ismeri őket. Kérdés, hogy mennyire jól. Mégiscsak más az igaziba belekóstolni: aligha véletlen, hogy ezen a pompás történeten lelkes olvasók nemzedékei nőttek föl.
