A szerzők közül hárman az MTA doktorai és négyen tagjai a Százak Tanácsának. Arra tesznek kísérletet, hogy a hazai földügy évezredes Kárpát-medencei történetiségének és mai alakulásának a nemzeti megmaradás szempontjából sorshatározó lényegét egyetlen tanulmánykötetben, tudományos igénnyel feltárják. Felfogásukban Földanyánk a Szentkorona, mint szakrális személy testének az alkotó része, akit a történelmi fordulatok külső erőszaka szakított el a magyarság szakrális közösségétől és az őt fenntartó szeretetgazdaságtól. E miatt, a középkort követően, Föld is puszta természeti tárggyá és a magántulajdon nyereségszerző eszközévé romlott, amelynek sorsát az életromboló és népességcsökkentő nagybirtokrendszer diktálja. Századunk világ – korszakváltása azonban, a megmaradás létparancsára, kikényszeríti Földanyánk ősi rendeltetését: a föld az állam területe is, ezért a magyarság fizikai és etnikai túlélésének létfeltétele, hogy az állam a föld, az édesvízkészlet és a helyi energiaforrások tulajdonát, illetve használatát a helyi közösségeknek biztosítsa.
A földkérdést, közelebbről négy tanulmány elemzi (Andrásfalvy és Tanka történelmi tárgyú írásai, továbbá Ángyán és Tanka mai földügyről szóló vizsgálatai), míg e kutatásokat kiegészíti a föld élelemtermelő szerepének a tisztázása (Márai) és másik lételemünk, a víz sorsának a bemutatása (Molnár).
A történetiség számos, eddig mellőzött alaptényt helyez új megvilágításba. Így Andrásfalvy bizonyítékai szerint, az Alföld középkortól kialakuló pusztásodásának fő oka nem a tatárjárás és a törökdúlás, hanem az ott virágzó falvainkat az úri önzés és kapzsiság ítélte pusztulásra. Az értékes földeket sivár baromlegelőkké tették, hogy az uraság a rideg marhatartás hasznából elégíthesse ki luxus – igényeit. Tanka feltárja: mezőgazdaságunk – ideértve az árutermelést is – a koraközépkortól a 19. század elejéig egyedül a kisüzemi jobbágytelek gazdálkodásán alapult, amelynek bármely rendű gazdája a földjén tényleges birtokhatalmat gyakorolt és a paraszti elsajátítás lehetővé tette az alávetettségből való kitörést, a társadalmi felemelkedést is.
A szerző a földműves termelői elsajátítását három történelmi modell alapján vizsgálja: == a középkor földviszonyaiban, == a polgári földmagántulajdon létrejöttének hatásai (1848) továbbá a két világháború közötti és az 1945 utáni úgynevezett „földreformok” szerepe alapján, == végül a szovjet gyarmatbirodalomból történt kiszakadásunk után (1989–2014.)
A kötet gerincét a mai földügy vizsgálata, főként a 2010. utáni intézményi változások elemzései adják. Ennek során Ángyán bemutatja a „nép-párti”, a társadalom közérdekét felvállalt föld – és vidékprogramot. Nyomon követi a valós intézményi változtatásokat, amelyek ellentétben állnak a kormányprogrammal. Ennek központi eleme a földtörvény megalkotása, amelynek ellentmondásait a szerző részletesen elemzi. Végül teljes körű, az ország összes megyéjére kiterjedő, kutatási felmérést közöl a Nemzeti Földalap által működtetett állami földbérletek pályázati és az ezt mellőző, megbízási szerződésen alapuló föld – juttatásairól, amelyek döntően a nagybirtokos oligarchiát szolgálják.
Tanka tanulmánya górcső alá veszi a 2010-től 2014. őszéig végrehajtott földjogi rendezést, amely a 2014 májusától a külföldiek számára megnyitott, korlátlan földpiaccal szemben a nemzeti önvédelmünket, a föld magyar kézben megtartását kívánta szolgálni. Az intézményi áttekintés teljes körű: egyrészt az összes idevágó jogforrást lefedi (ideértve az Alaptörvényt is), másrészt – rendszertani közelítéssel – a birtokrend mind a négy alkotóelemére kiterjed, tehát a földtulajdon, a földhasználat, a földvédelem és a földügyi igazgatás jogi alakítására. A kritikai elemzés mérlege – hasonlóan Ángyán más irányú közelítéséhez – itt is negatív. Az elfogadott kormányprogramtól eltérően ugyanis a jogi rendezés nem a helyben lakó gazdákat juttatja földhöz, hanem a nagybirtok földbérlőinek földtulajdoni monopóliumot biztosít, miközben nem él a mezőgazdasági üzemszabályozással, ami a birtokszerkezetben lebonthatná a nagyüzem nyomasztó túlsúlyát és kizárná a nem – termelői célú külföldi földspekulációt. Az új földtörvény „világméretűvé” tágítja a hazai földpiac kapuját a külföldiek előtt, mivel – az uniós jogalanyokon kívül – lehetővé teszi még az EU területén kívüli külföldi cégek, akár az ilyen jogi személyek földtulajdonszerzését is.
Márai tanulmánya az élelmezésminőség - és biztonság hazai megteremtése érdekében hiteles, tudományos igényű diagnózist kíván adni a közvélemény és a döntéshozók számára, amelyre ésszerű és közcélú cselekvési stratégia épülhet. Molnár „Ember és víz” című írása, pedig izgalmas történetfilozófiai és ökológiai esszé, amely a Kárpát medencei jelenlétünk kezdetétől folytatott természeti gazdálkodás értékrendjét, törvényszerűségeit veti össze a 21. század globális kataklizmáival és a túlélésünket biztosító fenntarthatóság kihívásaival.
A kötet – a szerzők elkötelezettsége szerint – nemcsak a jelennek, hanem főként a magyarság jövőjének szolgál. Minden szerző, a saját látásmódja és kutatási eredményei alapján megfogalmazza a jövő kitörési esélyeit. Például Andrásfalvy szerint a hamleti vívódás a politikai döntéshozóknak csak két út között enged választást: „mintegy 500 év után végre nemzetté válunk, vagy aláírják népünk és földünk halálos ítéletét azáltal, hogy elfogadjuk a nekünk szánt cselédszerepet, a nagybirtokot a családi gazdaságokkal szemben.” Tanka a hazai föld megtartására új, nemzeti értékelv elfogadását sürgeti: „Magyarország a magyaroké”. Szerinte ezt azért kell érvényesítenünk, mert – egyrészt – az ezeréves, jóhiszemű befogadó politika juttatta az országot ide, másrészt a megcsonkított haza „rezervátumterületén” már senkivel nem osztozhatunk: maradék földjéből a magyarság már nem adhat az idegeneknek, mert ezzel önmagát semmisíti meg. Az intézményi megoldás: a csatlakozási szerződés földtőkéről szóló rendelkezésének a felülvizsgálata, amelynek sikere alapján hazánk az államterületét alkotó földre ugyanazzal az önrendelkezéssel élhet, ami az EU korábbi 15 tagját megilleti.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
