A szerző - nekiveselkedvén a munkának - tervbe vette, hogy első regényébe most aztán alaposan beleírja mindazon társadalmi visszásságokat, iskolai kicsinyességeket, emberi gyarlóságokat, amelyekkel tanári pályafutása során találkozni szerencséje volt.
Ám írás közben a regény főhőse, a nyugdíjas magyartanárnő - a szerző legnagyobb megrökönyödésére - szenvedélyesen föllázadt.
Hiába akart a szerző a pedagógusok szerencsétlen voltáról és megalázhatóságáról értekezni - a jó öreg tanárnő kikérte ezt magának, és sem szerencsétlennek nem volt hajlandó mutatkozni, sem megalázni nem hagyta magát.
Hiába próbálta a szerző jelezni, hogy a nyolcvanas évek magyar ifjúsága videofasizmuson nevelkedő, karate-kulturált csőcselék - főhőse kinevette, és vég nélkül sorakoztatta föl az értelmes, művelt, emberarcú fiatalokat.
Hiába igyekezett a szerző drámaian felmutatni az öregség fájdalmas szomorúságát - főhőse erre olyan méltóságteljes, színpompás, utolérhetetlen illatú és zamatú indonéz csirkékkel, rakott burgonyákkal és töltött dagadókkal válaszolt, hogy regénye végén a szerző itt áll teljesen elbizonytalanodva.
Lehet, hogy mégiscsak van valami értelme ennek az életnek nevezett fura micsodának?
Bächer Iván
