Maroknyi nép vagyunk Európában. De vagyunk, és nem: voltunk. Petőfi azt mondta: "Isten csodája, hogy áll még hazánk!", Illyés Gyula meg így fogalmazott: "ezer esztendőket még a népek is csak csodák révén élhetnek". A költői túlzás sem rontja le az alapkérdés igazságát. Több mint ezer esztendeje lakjuk ezt a földet, s közel kilenc évszázada létezik a magyar állam.
Népünk történetének meghatározó korszaka volt a 10-11. század, amely időszakról ez a könyv szól. A történész felelőssége mindig nagy, de talán most kettőzötten is az. Egyrészről azért, mert a magyar állam kialakulásának bonyolult és nemegyszer tisztázatlan kérdéseiben kell tájékozódnia, másrészről azért, mert a szerző ebben a könyvben tárgyi forrásanyaggal, a régészeti emlékekkel foglalkozik elsősorban.
A régész szerző kevesebbet vagy többet adhat, mint historikus kollégája? Egyszer kevesebbet, másszor többet, de mást és másféleképpen.
A régész tehát tárgyi forrásanyaggal dolgozik, a történész írott szövegekkel. Egyik sem lehet meg a másik nélkül. Egymásra vannak utalva, és ki kell egészíteniük egymást. Az emberiség őskorában a döntő szó az archeológiák, később az írásbeliség elterjedésével a vezetést vitathatatlanul a történettudomány forrásszövegekkel dolgozó szakágai veszik át, de nem helyettesítik és nem pótolják a régészetet.
E kötet a magyarság 800-900 esztendővel ezelőtti történelmébe kívánja kalauzolni az olvasót, s miért tagadnánk: egy kicsit a régész nagyítóüvegén át szemlélteti az eseményeket.
Lehetséges, hogy a nagyítóüveg itt-ott torzít, vagy éppenséggel olyan részleteket nagyít ki, amelyek homályban is maradhattak volna? Igen, lehetséges, bár reménykedünk abban, hogy a magyar történettudomány gazdag eredményeit követni tudja.
