Az idegen szavak és kifejezések szótározása a magyar lexikográfiának igen régi hagyománya. Verseghy Ferencnek 1826-ban megjelent Tudományos Mesterszókönyv című szótára óta egymást követték az ilyen rendeltetésű művek. Ez természetes is, hiszen a társadalom és a tudományok fejlődésével együtt jár a változást, haladást tükröztető új szavak születése is. Míg a múltban az idegen szavak szótárai elsősorban a társadalomtudományoknak túlnyomórészt latin és görög elemeit ismertették (az akkori műveltségeszménynek ez a szókincs volt a tartozéka), újabban egyre nagyobb teret hódít magának a természet- és műszaki tudományok szóanyaga is. Változás következett be az idegen szavak beáramlásának mértékében is. A felszabadulást követő években az idegen szavak használatának jelentős csökkenése volt tapasztalható, az utóbbi évek során viszont az idegen szavaknak soha nem tapasztalt áradata ömlött be a magyar köznyelvbe. Ez sok tekintetben indokolt, mivel fejlődésünk gyors ütemével kapcsolatos; az új eredmények, az új tudományágak magukkal hozzák nemzetközi jellegű szakszókincsünket is. Másrészről viszont az idegen szavak átvétele nem mindig szerencsés, mert különösebb nehézség nélkül meg lehet találni a megfelelő magyar kifejezést is, ráadásul nemritkán csupán múló divattal, feltűnősködéssel, művelteskedéssel van dolgunk; ez pedig távolról sem azonos a valódi műveltséggel. Bárhogyan is vélekedjünk azonban az egyik vagy másik újkeletű idegen szóról, elég sűrűn hallhatók a rádióban és a televízióban, gyakran olvashatók folyóiratok és napilapok hasábjain. A közérthetőség és esetleges helyettesítésük érdekében is szükségessé vált tehát a legfrissebb idegen szavakat és kifejezéseket is magába foglaló újabb szótár kiadása.
