Kereken háromezer esztendőt pergetünk vissza az idő rokkáján. Az antik Görögországban vagyunk. Bár a halhatatlan mosolyú márványnők, az omladozó-pusztuló épületek, de mindenekelőtt a görög költészet sugarasan tiszta emlékei azt a meggyőződést oltják belénk, hogy ez a nép a boldog aranykor csodái között élt, mindezek ellenére meg kel mondanunk, hogy Hellas népe elég kemény küzdelmet folytatott a mindennapi kenyérért. A görög föld: szikla szikla hátán. A tenger? Bármily biztosak is a görög öblök, bármily szelíd szellők röpítik is a görög hajó egyik szigetről a másikra, az evező bizony kemény munkát jelent, s a mély víz a legsimább felszín alatt is zord halállal fenyeget. Elképzelhető hát, milyen becsülete volt a szőlővenyigének, s a szőlővenyige kultuszának, mely zöld élettel népesítette be a rideg hegyoldalt, édes gyümölcsöt adott a családnak, ízes mustot az őszi szüretelőknek, szelíd mámort a mértékleteseknek és vad örjöngést a bor megszállottjainak.
