A magyar pálinka című kötet röviden bemutatja a világ és Magyarország jellemző égetett szeszes italait. A nyelvemlékeknek és más írott forrásoknak, valamint a szeszes lepárlás ipartörténeti emlékeinek köszönhetően rekonstruálható a magyar pálinka története. Itt található meg a magyar pálinkafőzés történetének és jelenének legalaposabb bemutatása: a lepárlás „sernevelőházakban" való megjelenésétől az égettboros céheken át a szesz- és likőrgyárakig, illetve a mai főzés helyszínei: a helyi főzeléktől a különböző zugfőzdékig („kukta-típus", dunántúli „lavór-típus", vándorüst, alföldi zugfőzés).
Részletesen foglalkozik a kötet a pálinka alapanyagával, a szeszfőzés szokásaival (Szent Mihálytól Szent Györgyig a pálinkafőzdében), valamint a pálinkához kapcsolódó folklórral (a fogyasztás mindennapi és jeles napi alkalmai, butellafeliratok, szólások, anekdoták, jóslások, hiedelmek, gyógyítások). A krampampulitól, a rozsólistól, a potyapálinkától a tojás- vagy kenyérpróbáig sok apró, eddig le nem írt néprajzi csemegével ismerkedhet meg az olvasó. A szerző árnyaltan bemutatja a „pálinkázó magyar" képét: kiemelve, hogy a pálinkafőzés értékmentés és értéktermelés; sok, korábbi boros szokás vált pálinkássá, vagyis az égetett szeszek aránya nő; valamint azt, hogy bár nincsenek a népéletben absztinens hagyományok, de az alkoholizálást mindig is elítélték.
Balázs Géza (1959) a néprajzi és népnyelvi történeti, valamint jelenkutatás oknyomozó módszerével mutatja be anyagát. A szerző nyelvész és néprajzkutató az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója.
