Barry Rubin és Wolfgang G. Schwaritz úttörő jelentőségű könyve most először publikált dokumentumok alapján mutatja be, hogy a német birodalmi külpolitika már a 19. század végétől stratégiai szövetségeseinek tekintette az új iszlamista politikai mozgalmakat a brit-francia befolyással szemben. A németek már az első világháborúban megkíséreltek szent háborút, dzsihádot szítani a muzulmán világban, de az oszmán birodalom veresége miatt a terv meghiúsult.
Hitler hatalomra jutása után a program újra előkerült. A náci hadvezetés számára kiemelt stratégiai cél volt a Közel-Kelet megszerzése, és ehhez Hadzs Amin al-Husszeini jeruzsálemi főmuftit választották fő szövetségesüknek. Adolf Hitler azt követően hozta meg a végső döntést 1941-ben az európai zsidók teljes kiirtásáról, hogy Berlinben találkozott al-Husszeinivel. A főmufti a szövetség feltételeként azt követelte, hogy Hitler ne engedjen egyetlen német zsidót se Palesztinába vándorolni. Ígéretet tett arra, hogy ha Rommel tábornok bevonul Jeruzsálembe és a Közel-Keletre, német arab megsemmisítő alakulataival egy év alatt minden zsidót kiirt a térségben.
1942-ben úgy tűnt, hogy semmi nem akadályozza meg a nácikat abban, hogy a végső megoldás népirtó programját a Közel-Keleten juttassák teljességre. A zsidómentes világ rémálma 70 éve végül kudarcot vallott, de a náci stratégia mai örökösei nem adták fel: Irán és szövetségesei újra azzal fenyegetnek, hogy eltörlik Izraelt a térképről.
