A Tiszától nyugatra, a Mátra lábánál, a Zagyva és a Tarna folyók, valamint az Agó patak által körülzárt ligetes, alföldi táj a Jászság. Ide telepedett le a XIII. század elején Magyarországra érkező, alán eredetű jász nép, akik mind nyelvükben, mind pedig vallásukban, életmódjukban és viseletükben jelentősen különböztek az ország lakóitól.1 A jászok letelepedésüktől fogva különböző kiváltságokat (közigazgatási autonómia, vám és harmincad mentesség, szabad bíráskodás, pallosjog, területhez kötött nemesség, stb.) élveztek, amelyért cserébe mindenkor katonáskodással tartoztak az uralkodónak. Kiváltságaik, amelyeket több évszázadon keresztül, egészen 1876-ig megtartottak, egy sajátos társadalmi-gazdasági fejlődés kibontakozását tették lehetővé, s ezáltal elkülönítették a Jászságot a szomszéd megyés helyek népétől. Privilégiumaiknak és zárt közösségüknek köszönhető az is, hogy régi életmódjukat, szokásaikat, így viseletüket is hosszú időn keresztül megtarthatták. A jászok viseletéről számos történeti munkában olvashatunk (Bél Mátyás, Imrik József, Baksay Sándor, Fodor Ferenc, Palugyai Imre, Herbert János, Banner János, stb.), s leírásával ez idáig több kutató is foglalkozott, de ennek ellenére mégsem került igazán a tudományos érdeklődés és az országos figyelem középpontjába. Jóllehet Kresz Mária 1956-ban a magyar parasztviseletekről írott nagy jelentőségű monográfiájában már említette a jászok viseletét és jó néhány - a XIX. századi külföldi utazók, festők által megörökített - fekete-fehér és színes ábrázolását is közölte.2 Az 1950-es évek második felében a Jászságban is megkezdődött a viseletek felkutatása és összegyűjtése. Csete Balázs néprajzkutató szülőfalujában, a református Jászkiséren végzett rendkívül alapos gyűjtést, s az eredményeit írásos és rajzos formában egyaránt dokumentálta. Az egykori kiséri viseletekről készített míves rajzait ma is őrzi a szolnoki Damjanich János Múzeum és a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára.3 Erdész Sándor, mint a Jász Múzeum igazgatója, az 1950-es évek végén főként a jászdózsai viselettel foglalkozott behatóan, és számos nagyon szép viseleti darabot (főkötő, pruszlik, öltöny, nyárika) gyűjtött össze.4 A Jász Múzeum élén mintegy 35 évig működő Tóth János folytatva elődje munkáját, kutatta az egykori jász viselet még fellelhető tárgyi és írásos emlékeit. E témában különösen nagy súlyt helyezett a levéltári forrásokra, de mellette igen komoly viseleti anyaggal (hímzett subák, ködmönök, fokotok, vászonneműk) gyarapította a múzeum néprajzi gyűjteményét.5 Szabó László, a Jászság közismert kutatója ugyancsak gondot fordított a jászok viseletének bemutatására, míg Gulyás Éva néprajzkutató többéves kutatómunka eredményeként a Szolnok megye népművészetét bemutató kötetben első széles körű összefoglalását adta a jászok XVIII-XIX. századi viseletének.
