Az Úrnak 896-ik esztendejében indult Árpád, hogy népének megszerezze Attila földjét s a 906-ik esztendőben már be volt fejezve a honszerzés nagy műve. Hát nem a regék világába illő történet ez? Elindul egy félmilliónyi nép (némely történetíró annyira sem becsüli), ebből alig negyvenezer férfi a fegyverviselő), s ez a maréknyi nép sátrat ver a Duna-Tisza közén, túl a Dunán, túl a Tiszán, Erdély-nek földjén, az Al-Dunán, közben bekalandozza Itáliát, újra meg újra becsap németek, bajorok földjére s amerre jár, ahol megfordul, rémület, iszonyat tölti el a népek lelkét: feltámadott Attila ideje, újra végignyargal, végigpusztít a világon "Isten ostora". Pedig Árpád nem volt "Isten ostora". Nem világhódításra, de honszerzésre indult ő. Nem látta szívesen, hogy egyik-másik vezére messze földekre kalandozott, oktalanul fogyasztva a magyar vért. Az ő éles szeme hamar megjelölte a magyar haza határait: kevés eltéréssel azt a Magyarországot bírja az ezeresztendős magyar, amelyet ő megszerzett népének. Isten ellátta természetes határokkal a három halom s négy folyó földjét, s Árpád messze jövendőbe néző bölcsessége e határok között akarta földhöz kötni a magyart.
