A szabadságharc bukását követő megtorlás éveiben írta legnagyobb epikus költőnk a Bolond Istókot, álcázott önéletrajzát, amely csupa „öngúny, éleslátás, égig kiáltó kétségbeesés” (Kosztolányi Dezső jellemzése), és egy 18. századi, akkoriban közismert adomára építve A nagyidai cigányokat. A nagyidai cigányok, szerzője önvallomása értelmében abból a lelkiállapotból született, amelyben „meghasonolva torzképek festésében akartam kárpótlást keresni”, azzal a humorral, mely „halndó létünk cukrozott epéje”. A kortársak azonban inkább az epét érezték ki „a költői önkínzás remekművéből” (Kosztolányi), s a „pesszimizmus nyelvöltögetését” látták benne. A Bolond Istók alakjában és sorában pedig azt a személyes gondját jelenítette meg Arany János, amely egész életén át nyugtalanította, hogy „mint vész el mostoha körülmények közt egy költői természet.”
