Kiváltságos helyzetben van az ember, amikor olyan művészről írhat, akinek életművéről hosszú évszázadokon át érvek és vélemények egész sora született. Különös művészi megbecsülésről tanúskodik, ha ily nyíltan fogadnak be valakit, sőt mi több, e befogadás művelődéstörténeti korszakokon keresztül rétegződve épül föl. Nemcsak a művészi invenció gazdagságának, hanem a kultúrtörténeti párbeszéd folytonosságának is bizonyítéka e befogadás és rétegződés. A művész, legalábbis bizonyos értelemben, jó előre érzi, mit fognak majd a szemlélők látni munkájában, s írásaiban, műveibe olyan árnyalatokat is belevisz, melyek igazi jelentésüket csak hosszú várakozás után nyerik el.
Mi tehát már egészen más szemmel tekintünk Botticellire, mint kortársai, valószínűleg másként értékeljük munkásságát, mint kora legnagyobbjai - például Leonardo -, amennyiben olykor tudatosan, de legtöbbnyire akaratlanul valamit hozzáteszünk értékítéletünkhöz, amit mi már a sok felhalmozódott tapasztalat alapján ismerünk e példás életműről. Természetesen sok önkény is van az effajta véleményalkotásban, de ez az önkény jogos: nélküle elvesztené értelmét a történetszemlélet, lehetetlenné válva a korábban születtek műveihez, munkájához való csatlakozás.
