"Shirley Keddar könnyű, hajlékony termetére és okos, nagyon kifejező, sápadt arcára a »bájos« jelző illet legjobban. Arca és homloka halvány, szeme sötétszürke; haja sötétbarna, majdnem fekete. Tartása csupa természetes báj; arca nemes; mozgékony, beszédes arc, de változásait és mondanivalóját nem könnyű megérteni... Irigylésre méltó volt Shirley tökéletes egészsége; melegszívű, együttérző lány volt, s mégsem ideges; erős felindulások kerítették hatalmukba, de nem okoztak lelki kimerültséget. A vihar megrázta és felkavarta, de nem érintette sem rugalmasságát, sem frissességét. A nappal mindenkor ösztönző érzéseket keltett benne, az éjszaka üdítő álommal ajándékozta meg. Szép arcának boldog kifejezéséből látszott, hogy derűs a lelke."
Első regénye, a Jane Eyre sikere után Charlotte Brontë szűkebb hazája, Yorkshire jól ismert lápos, dombos, völgyes tájain, vadvirágos, hangás rétjein vonultatja fel újabb, 1849-ben befejezett művének alakjait. A hősnő, Shirley alakjában testvérhúgát, a sasmadarat, a csapongó, éles eszű, szertelen Emilyt, az Üvöltő szelek halhatatlan szerzőjét személyesítette meg - illetve azt a nőt, akivé Emily válhatott volna, ha olyan szép és gazdag és szerencsés, mint Shirley. Az angol irodalomban talán ez az első modern nőalak; a bájos, szende, passzív leánykák helyett Shirley bátor, eszes, határozott nő, egyenrangú társa a férfinak, és irányítója tulajdon sorsának. A regény másik leányszereplője, Caroline, nagyrészt önéletrajzi elemekből kel életre; a szerző keserves fiatalkorának, küzdelmes brüsszeli éveinek sorsformáló élményei tükröződnek Caroline reménytelennek tetsző szerelmében, szűkös körülményeiben. Csakhogy itt minden jóra fordul, és Charlotte Brontë világában talán a legfelhőtlenebbül "boldog vég" vár a hősnőkre és hőseikre, jó sors az érdemesekre.
