Végigfutottam a fedélzeten, egészen a hajó orrába. Onnan tárult elém a rémálomba illő látkép, amelyet a halál tengerének neveznek.
Ez a tűz tengere, sok négyzetmérföldnyi olvadt fém és szikla.
Három őr ért oda hozzám, kinyújtott kezekkel. Pörögve-fordulva próbáltam kitérni előlük, messzire kihajolva a korlát fölött. Mégsem adtam volna meg magam ennek a késztetésnek, ha nem lett volna a karjaimban nyugvó kisgyerek, aki azt ajánlotta, vessem magam a hajóról a többszáz méterrel alattam elterülő lávatengerbe. Az egész helyzetnek a képtelensége késztetett az ugrásra. Ezúttal tényleg elbódított az Univerzum sokszínűsége, és én nevettemben addig hajoltam hátra, míg átbucskáztam a korlát fölött. Egy pillanatra teljesen felszabadultnak éreztem magam, Az olvadék-tenger forrósága körbeölelt, és a zuhanás különös élménye, a súlytalanság visszavezetett abba az időbe, mikor édesanyám karján ringatóztam, sokkal az előtt, hogy minden elromlott.
A csecsemő eltűnt, és előttem teljesen világosság vált, mi is történik.
Egyre gyorsabban zuhantam a megsemmisülés felé...
