A lépcsőházban lakott egy háromlábú macska. Zongorának hívtuk. A szenespincébe valaki nyulat költöztetett – már nem is tudom, miért lett épp Hallelujza a neve. Öreg magnónkat még a Telefongyárban nevezték el Tertának. Emlékszem Torkos Borzra, az elaggott porszívónkra is. Teljesen hasznavehetetlen volt, csakúgy, mint Voltaren, a lyukas vulkánfíber. Legjobban talán még Főmérnököt, a piros gumibékát szerettem. A szomszédban rendőr lakott, és folyton arról beszélt, hogy nincs olyan szakadék, amelyet két ugrással lehetne átugrani. Mi volt még? Egy szoba, egy erkélyajtó… Az ajtó történetesen a semmibe nyílt. A háborúban ellőtték az erkélyt. Tudom, hogy örökké aggódó, jó anyám vasárnaponként vasalt, a pára illata ilyenkor betöltötte a szobát, és ahogy a vasaló fakó tükrében az arcomat bámultam, az volt a benyomásom, hogy az illattal együtt elszáll a lélek is. Furcsa évek voltak. Reggelenként vajas kalácsot álmodtam, és a gyomrom még lekvárt is korgott rá. Mindez egy nagy házban történt, egy nagy téren, ahol folyton fújt a szél. Szélből egész óceánok voltak azon a téren. Ott úsztak át gondokkal rakodtan a hatvanas évek. Mire 1971-et írtunk, nem voltam már egészen gyerek, és megtanultam félni. Karácsonytájt apám új szalagot hozott, és azon valaki arról énekelt, mit kéne tennünk, hogy elűzzük végre az éjszakát. Még ha fogalmam sem lett volna, ki is az a Bergendy vagy éppen ki az a Demjén, akkor sem lett volna nehéz megszeretni őket. Meglódult az idő. Új félelmek születtek és új dalok. Sokat voltam nyavalyás. Tóth doktor gyógyított, egészen addig, amíg járni engedte a beteg prosztatája. Egy szenteste fölhívott, azt hiszem, részeg lehetett, és órákon át szavalt a kagylóba. Minden verset tőle tanultam. Egyszer bort ittam a parkban. Öreg guberáló nyomta a kezembe a palackot. Apám (áldassék) nagyon elvert utána. Elköltöztünk a házból, és elvesztettem a szerelmemet, pedig egy meleg nyári éjszakán még egy eltévedt hajszálat is le mertem venni a meztelen válláról. Valami mezőgazdasági munkára egyszer anyám csizmájában kellett elmennem. Rajtam röhögött a fél suli. Egyre gyávább lettem, egyre görcsösebb és egyre csöndesebb. Valahogy mindenki bölcsebb volt nálam, mindenki folyton ellenőrzött, mindenki borzasztóan felnőtt volt, mindenki mindig jobban tudta, hogy merre van az előre, és hogy mi is kéne nekem. Először csak otthon, ahonnan kiszakadtam, aztán a katonaságnál, onnan is, aztán az országban, ahol viszont máig… Hanem akadt közben egy csuda kis ember, aki áténekelte magát a szomorúságaimon, és lassanként el tudtam hinni neki, hogy valamennyien, bármely pillanatban új jövőt kezdhetünk, és hogy sohasem kell félni. Azzal, hogy megmutatom most Neked az ő első ötven évét, én is ezt szeretném elhitetni Veled.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
