Ez a legendás hírű regény bemutatja a zsidóság térfoglalását és viszonyát a magyarsághoz egy belopakodó, házaló galiciáner szédítő sikerein keresztül, a magyar történelem tragikus korának történetébe helyezve, kiváló irodalmi szinten. Az írót ezért a nagyszerű remekműért életfogytiglani börtönre ítélték.
-János - fordult hozzá hirtelen -, mondja csak...
-Tessék parancsolni nagyságos úr!
-Szereti maga a zsidókat?
A szolga értelenül bámult rá és elpirult.
-No... - biztatta -, feleljen hát! Bátran! Nem kell félni semmitől, tudja, hogy szeretem az őszinteséget.
Vadászkabátjában, melynek zöld hajtókáján aranyosan ragyogott a tölgyfalevél, széles lampasszal díszített nadrágjában, fényes cipőiben ott állott a cseléd s felelnie kellett. Mit mondjon? A férfi önérzete azt parancsolja, hogy válaszoljon egyenesen, az érdek, a kenyér és a hála alkuja pedig az ellenkezőjét kívánta.
-Hát az úgy van, tetszik tudni, hogy...
-Á, ne kerteljen! Egyenesen!
-Hiszen úgy mondom én, kéremszépen... Mert vannak, akiket szeretek, de bizony...
-Szóval?
Judára kacsintott, szeme sarkában dévaj kifejezéssel.
-Sok rossz ember van köztük... Ámbár rossz ember van a magyarok közt is éppen elég.
-Ez a kompromisszumos antiszemitizmus, íme... Legyenek kivételek, s a kivételeket mindig az egyén érdeke, érzése diktálja. Tudja, hány zsidó van Magyarországon? - kérdezte hirtelen felcsattanó hanggal. - Kilencmillió. Azt hiszem, most ennyi lakosa van a hazának, nem? Hát pontosan annyi a zsidó is. Mert minden embernek van egy-egy tökéletesen jó példája arra, hogy a zsidó is kitűnő magyar, kifogástalan úr, jószívű ember. Na, hagyjuk...
-Nem vetek sok időt, s maguk felébrednek... Felébrednek abból a hiedelemből, hogy maguké az ország és úgy gazdálkodnak földjén, ahogy akarnak. Nem sejtik, igazán, hogy vulkán fölött járják a táncot? Komolyan hiszik, hogy ebből a népből már annyira kiégett minden önérzet, annyira elfogyott minden józan érzés, hogy némán tűri az idők végezetéig magukat, uralmuk keserves és kibírhatatlan szemérmetlenségét? Hogy nem kel majd fel egy napon s vesz magának elégtételt a megaláztatásokért, melyekben részesítették, s nem üt vissza egyetlen szörnyű csapással mindazokért az ütésekért, melyeket maguktól kapott? Majd jusson eszébe, hogy ezt hallotta egyszer valakitől, akit nem a gyűlölet fűtött, csupán az igazság szenvedélyes szeretete és szolgálata. Maguk azt hiszik, hogy minden antiszemita őrjöngő szadista, műveletlen barbár? Nézze, én nem gyűlölöm magukat. Tárgyilagos vagyok. Elismerem, hogy vannak nagyon becsületes zsidók is, akadnak tehetségesek, zseniális alkotók, akik nélkül az emberiség szellemi arculatának vonásai torzak lennének. De azt is tudom, hogy tömegükben, minél többen vannak valahol, annál veszedelmesebbek a befogadó népre. Az én fajtámra is. Nem gyűlölöm magukat, de mindent elkövetek, hogy ne maradhassanak itt.
-Ahá! Maga a tudományos antiszemita... Ismerem ezt a népséget.
-Ahogy tetszik. Tudományos antiszemita... Mondhatjuk így is... A szó nem fontos. Csak az, hogy egyre többen leszünk ilyenek... Maguk tán nem látják, hogy nő a mi táborunk, napról-napra, vagy ha látják, nem hajlandók tudomásul venni, mert zavarná nyugodt emésztésüket..."