Egy pici, sárból épült házban nevelkedtem. Eredeti terv szerint az épület közepén egy konyha volt, mellette balra egy kamra kemencével, ahol édesanyám a kenyeret sütötte. Jobb oldalon az utca felé volt egy „előszoba" amit több mint egy évtizeden át nem lehetett szobának nevezni, mert még ablak sem volt rajta. A padló ott is, mint a konyhában, maga az anyaföld volt.
Az „előszoba" utcára néző falán édesapám egy kicsi lyukat vágott, hogy valami világosság bejöhessen. Kicsi konyhánk egyben hálószoba is volt. Villanyvilágítás a házban nem volt és iskolás éveim alatt a házifeladatot egy petróleum lámpa pislákoló fényénél végeztem.
Szegénység uralkodott a házban. Kutunk sem volt. A szomszéd engedélyével hoztuk az ivóvizet a kerekes kútból éveken át.
Mindig jó tanuló voltam. Már elemista koromban élt bennem az a tudat, hogy szüleim szegénységét csak akkor tudom elkerülni felnőtt koromban, ha tanulok. Mindig jó tanuló akartam lenni. Utazásról abban az időben még álmodni sem mertem, mert még a szomszéd falukba is nagy ritkán volt alkalmam gyalogolva látogatóba menni. Az egyik csak másfél kilométerre volt házunktól. Ott laktak édesanyám rokonai és én is abban a kis faluban születtem. Látogatásra ritkán került sor. A másik falu öt kilométerre terült el és oda csak egyszer egy évben gyalogoltam, amikor búcsú volt.
