Magyarország legnagyobb pusztája, a Hortobágy, egyúttal Közép-Európa legkiterjedtebb tengersík tája is, mely a természettől állattenyésztésre, pásztorkodásra volt rendelve. Természeti adottságai kedveztek egy olyan állattartó kultúra kialakulásának és fennmaradásának, amely csaknem a XX. század közepéig egyedülállónak tekinthető. az év legnagyobb részében legeltetésre alapozott állattartás, amely évszázadokon át külföldön is piacképes volt, a puszta szélsőséges időjárásához igazodva, megőrizte a tartásmódnak leginkább megfelelő ősi állatfajtáinkat és az állatokat őrző-gondozó pásztorság hagyományait.
A hazánkban járt és e tájékre is elvetődött külföldi utazóknak már korán feltűnt a Puszta különlegessége, de a magyar költők, írók is megörökítették írásaikban a Hortobágy egyediségét, szépségét. Mai fogalmainkkal úgy is mondhatnánk, hogy a Hortobágyot az idegenforgalom számára már a XVIII. században felfedezték. Nincs az országnak még egy olyan tája, amelyről annyi népdal, költemény, prózai írás, művészei alkotás született volna, mint a magyar Pusztáról. Szakirodalma felér egy kisebb könyvtárnyi anyaggal. Az első pásztorkosági tájmonográfia a Hortobágyról született meg 1914-ben, Ecsedi István tollából.
