A rovartest terminológiájának latin nyelvű nevezéktára egy hosszú időszak fokozatos fejlődésének az eredménye. A korábbi szerzők nagy része az állattani nevezéktanban a humán terminológiát alkalmazta és még nemigen tett különbséget gerinces és gerinctelen csoportok között. Később az egyes csoportok behatóbb vizsgálatakor az analógia alapján már meg nem nevezhető részekre speciális rovartani műszavakat alkotott. A fejlődéstörténeti összefüggések mindezt indokolták is, és a mai napig elfogadhatóvá tették. így a rovarok testének külső szilárdító páncéljára is ennek megfelelően, elsősorban a gerincesek belső szilárdító vázának nevezékeit alkalmazta. A 18. század közepén Linné az állatok osztályozásához felhasznált megnevezései pedig már csak rögzítették ezt. A latin nyelvű terminológia ezzel nemzetközi érvényűvé vált, amit csak fokozatosan helyettesítettek nemzeti nyelvekkel.
Magyar nyelvű nevezéktanról a 18. század végéig alig beszélhetünk, mivel a kor szellemének megfelelően a tudományos nyelv latin volt, és az ismert vagy újonan felfedezett állatfajok alaktani leírása ezen a nyelven került közlésre. így Linné után évtizedek voltak szükségesek ahhoz, hogy az első magyar nyelven írt ilyen jellegű kézikönyv megjelenjen, ekkor viszont néhány év leforgása alatt három mű is napvilágot látott. Az első, Gáti István ,,A természet históriája" című munkája 1798-ban Pozsonyban jelent meg, ennek ma már inkább csak tudománytörténeti jelentősége van, hiszen eredeti kifejezéseket alig találunk benne. Földi János „Természeti história" című műve, ami 1801-ben jelent meg, már a rovaralaktani kifejezések megalkotása terén is említésre méltó. Ez utóbbival szinte egy időben, 1803-ban adták ki Szent-Györgyi József „A' leg-nevezetesebb természeti dolgok' esméreti" című, kevés újat nyújtó művét.
Kazinczy és köre nyelvújítási törekvéseinek hatására látott napvilágot 1843- ban Bugát Pál „Természettudományi szóhalmaz99 című közel 40 ezer kifejezést tartalmazó összeállítása, amelyből több ezer kiállta az idő próbáját.
