Dabrókai csárdába Három betyár magába. Kifordított bundába Dalolgatnak búvában. A második csak hallgat, Szép csendesen búsulgat. Torka jó bort kívángat, Babájára gondolgat. Egyik mondja nótáját Ölelgeti babáját. Félredobja subáját Pengeti sarkantyúját. Csak a harmadik mondja: Gyorsan pajtás, a lóra! Siessünk, ha itt érnek, Keserves lesz az élet! (Dabrókai betyárnóta) De sokszor énekelhették dalaikat a közel háromszáz éves vagy még régibb Dabrókai csárda falai között az ott oltalmat, pihenést kereső szegénylegények! Meg mások is, akiket csak odavetett a történelem sodra: végvári katonák, kuruc vitézek, a Napóleon hadait váró nemesi felkelők, a szabadságharc előtt és után a katonafogdosás elől betyársorba menekülő száműzöttek, akik rövid pihenést főképp a csárdák falai között találhattak. A Dabrókai csárda Veszprém és Vas megye határán áll, délről a Torna patak határolja, amelynek vize a ma keskeny, szabályozott, ám egykor hatalmas, veszélyt, de egyeseknek védelmet is jelentő Marcal folyó által létrehozott mocsár területén növelte a lápot. Ma a Marcal nyugatról határolja a csárdát, egykori 4-5 méter mély mocsara már eltűnt, helyén tőzeges altalajú fűszőnyeg húzódik. Aki keresztülhalad a 8-as főúton, nem is gondol talán arra, hogy egykor minő jó védővonal volt ez a mocsaras folyó. Hányszor néztek farkasszemet a magyar végvári vitézek az idáig száguldozó török martalócokkal; Vak Bottyán és Béri Balog Ádám kuruc vitézei az itt emelt sáncok mögött védték a Dunántúlt az osztrák labanchadak ellen; itt tartották fel 1809-ben a felkelő nemesi csapatok Napóleon egyik hadseregét...
