Láncránjan tudományos kérdésekben éppoly illetéktelen, mint én.
Amit művel: publicisztika és politikum – s ez már énrám is tartozik.
Nem lenne bajom némileg túltengő nemzeti büszkeségével, idealizáló hajlamaival, történelmietlen és szubjektív romanticizmusával, elsőbbségei, sőt kizárólagosságai komplexusaival, de még miszticizmusával sem – az ő dolga, addig amíg csakugyan az övé.
Csakhogy ő azt teszi, amit se magyar sem más nemzetiségű írónál elviselni nem tudok: mások rovására, másokat sértve érvényesíti hajlamait, méghozzá a tudatformálás igényével.
Amit tesz, abban függetlenül a saját nép iránti szubjektív jó szándéktól – ott van nemcsak a mások, de az övéi iránt való felelőtlenség is. Neki megvan a maga véleménye, és szilárd meggyőződése, hogy amennyiben egy magyar történész másképp merészel vélekedni, mint román kollégája, akkor az nem lehet más, mint rossz szomszéd, irredenta, sőt – kedvenc szavával élve: – „söpredék”.
Ez a magatartás pedig végső soron nem segíti, hanem inkább diszkvalifikálja a román tudományos felfogást is.
