Részlet a könyvből:
„Később visszagondolva rá, csakis úgy történhetett, hogy Budai az átszállás zűrzavarában eltévesztette a kijáratot, egy másfelé induló gépre került, és a repülőtér alkalmazottai is elnézhették valamiképpen a cserét. Utólag már azt se lehetett megállapítani, hogy merre és mennyi ideig repült, mert amint a motorok felpörögtek, ő hátradöntötte az ülés támláját, és elaludt. Nagyon kimerült volt, az előző napokban alig pihent, rengeteget dolgozott, s egyebek mellett az előadását is meg kellett írnia a helsinki nyelvészkongresszusra, ahová most készült. Közben csak egyszer ébresztették föl, amikor az ebédjét hozták, utána megint elaludt, lehet, hogy tíz percre, lehet, hogy tíz órára vagy még többre. A karórája se volt vele, újat szándékozott venni odakint, és nem akarta, hogy otthon, a vámnál majd két órája legyen, így hát nem is sejtette, milyen messzire kerülhetett hazulról. Hogy nem Helsinkibe érkezett meg, azt csupán később, már benn a városban vette észre; hirtelenében nem is tudta, hol van. Autóbuszon szállították el az utasokat a reptérről, sötét, hideg és szeles este vagy éjszaka volt, ő még kábult az álomtól. A kocsi több helyütt is megállt, többen kiszálltak, Budai járt már Helsinkiben, de most hiába fürkészett ismerős épületeket vagy tengerpartot. Az egyik megállónál aztán mindenki elhagyta a buszt, a sofőr neki is intett. Egy szálloda üvegelőteres kapujánál találta magát, a járdán tolongott a sokaság, útitársaitól tüstént elsodorták, s eltartott egy ideig, amíg sikerült áthatolnia a két irányból özönlő, összetorlódó tömegen. A bejáratnál álló bundás, aranyzsinóros sapkás, hatalmas-kövér kapus udvarias tisztelgéssel köszöntette, és belökte előtte a lengőajtót, ám amikor Budai finnül szólította meg, láthatóan nem értette, valami ismeretlen nyelven válaszolt, befelé, az előcsarnokba tessékelte, s nem volt idő, mert újabb vendégek tódultak a nyomába.”
