Egy időben erős divat volt, hogy a meginduló író könyve elé valamelyik nevesebb ember előszót írjon. Ma nem olyan általános ez a szokás, de előfordul, hogy a könyvet előszóban ajánlja és dicséri egy másik szakmabéli. Az ajánlásnak ezt a formáját nem tartom helyénvalónak. Egyrészt azért nem, mert bizonyos üzletszerűség tapad hozzá, mely nem az író dolga, hanem a kiadó hivatása. Másrészt azért sem, mert a polgári olvasóközönség ma már olyan „tudós”, hogy a könyvet nemcsak helyesen értékelni tudja, hanem az író kifejezőeszközei dolgában is otthonos, s így a mondanivalót magyarázat nélkül is jól megérti.
Más kérdés azonban rövid és helytálló arcképet festeni valakiről, aki elég elszánt és bogaras ahhoz, hogy megélhetését szorosan összefűzze elhivatottságával, s magát és hozzátartozóit abból akarja eltartani, hogy nem alkuszik meg.
Tudomásul kell venni, hogy ilyen emberek vannak, bár kérdés az, hogy a polgári társadalom mai formájában megérdemli-e az ilyen embereket. Vegyük úgy, hogy nem társadalmi osztályoknak írunk, hanem embereknek, akik elégedetlenül élnek osztályok keretein belül és kívül, s akiknek ha nincs is módjukban egy emberibb közösség létrehozásán munkálkodni, de legalább vágyódnak ilyen után.
Nem kételkedem abban, hogy ezek az emberek tiszteletükkel és megbecsülésükkel éppen úgy odaállnak e könyv fiatal szerzője mellé is, mint más arra érdemesült gondolkodó és építő mellé.
Nehéz és küzdelmes élet áll a háta mögött ennek az írónak, pedig gyermekember még, huszonhét esztendős. S hát még előtte! De bírja, ez a fontos; és nyugodtan el lehet mondani róla, a mai embertördelő világban, hogy lelkileg teljesen töretlen. Kicsi székely faluban született, ahol kálvinista pap volt az édesapja. Korán elveszítette édesapját, de a gyermekkor és az ifjúság nehéz esztendein áldozatok nélkül tudott átvergődni: eszményeit szeplők és árulás nélkül mentette ki a mindennapi küzdelmekből, s ápolni tudta a hitét, hogy jobb embert és jövőt bíróbb erdélyi magyarságot kell nevelni.
A falusi értelmiség vívódó és esendő rétegéből jött, s ma is közelről látja s magában érzi ezeknek az embereknek sorsát. Emberi hitele van arra, hogy ezt a világot elénk tárja; hibáit és erényeit, mint közíró és mint regényíró, megmutassa.
Az erdélyi magyarságot át kell formálni, hogy a változott viszonyok között is elviselhető módon meg tudjon élni. Ebben az átformálásban a falusi értelmiségnek döntő szerepe van. Irodalmon túl népi, sőt nemzeti feladatot teljesít, aki jobb értelmiségi réteget nevel falvainkban, s ennek a jobb értelmiségnek teendőket és utat mutat.
Így lesz az irodalomból közösséget formáló nemzeti erő, s a nép létfenntartási ösztöne így választ ki magából nevelőket. Nemcsak lelkiismeretbéli dolog, hanem jobb és biztosabb életünk ügye is, hogy ki-ki a maga módján részt vegyen ebben a munkában.
Tamási Áron
