1942, Lisszabon. A város, az ország: utolsó menedéke azoknak, akik a hitlerizmus elől menekülnek - akik még menekülhetnek, zárt határokon, őrségen, rendőrkopók és nyomozók gyűrűjén át -, Portugália azért menedék, mert onnan nyílik az út a biztonság felé: az akkori Amerikába. A világszerte népszerű, sok millió példányban olvasott író regénye színhelyén is életműve nagy, izgalmas és tanulságos témáját bontja ki, vizsgálja tovább: a háborúét és az emigrációét. A történet éjszakáján két német emigráns férfi beszélget. Egyiküknek vágyálma, hogy meneküljön, de nincs se vízuma, se hajójegye. Másikuknak mind a kettő megvan. Hajóra szállnia végül mégis annak lehet majd, akinek a beszélgetés kezdetén nem voltak iratai: reggelre vannak már, mert beszélgetőtársa átadja saját iratait. Az iratairól lemondó, az emigránstársát a szabadságba segítő ember képtelennek tetsző nagylelkűségét, áldozatát az a történet indokolja meg, amelyet a már nem továbbmenekülni, hanem maradni akaró menekült a lisszaboni éjszakában elmond. Hányatott élete drámáját, üldöztetései történetét, szerelmének halállal zárulásáét. Vízuma, hajójegyei már nem kellenek, mire Lisszabonba érkezett, és az ár, amelyet értük beszélgetőtársától kér, az, hogy elmondhassa neki az élete történetét, rendezhesse kalandjainak tanulságait, és más jövőre készülhessen föl. Ebben a Remarque-regényben is annyi a feszültség, mint a világszerte sikeres többiben. Az érzelem több benne, s talán a tűnődés az emberi gyötrődések és személyes tragédiák értelmén.
