1959 nyarán Ernest Hemingway elfogadta a Life című nagy példányszámú amerikai képes hetilap felkérését, hogy írjon riportot vagy cikket a spanyolországi bikaviadalokról - folytassa mintegy a Halál délután-t, mutassa be az olvasóknak, hogy ma, 1959-ben hol tart a bikaviadal sportja. Az 1959-es idény azért ígérkezett különösképpen alkalmasnak erre, mert Hemingway kedvence, Antonio Ordónez, ez a karcsú, szoborszerűen szép, hajlékony testű és biztos kezű, vakmerően és szenvedélyesen vívó fiatalember ezen a nyáron indult harca a dicsőségért: párviadalra hívta ki a sógorát, Luis Miguel Dominguint, aki hat évvel volt csak idősebb Antoniónál, mégis bronzszobra áll már a saját birtoka udvarán, és olyan nagy sztár volt, annyi pénzt keresett a bikákkal, hogy már esztendők óta visszavonult életet élt.
Hemingway beleveti magát a munkába. Ordónez csapatával járja a forró, nyári országutakat, részt vesz az életükben, a matador öltöztetésének szent szertartásán, a viadal utáni nagy, felszabadult vacsorákon, ott van, amikor a bikákat válogatják, a kardokat köszörülik, és az orvossal együtt érkezik futva a kötözőhelyre, ha a bika szarva egy óvatlan pillanatban a matadorba fúródik.
Újra riporter lesz. Újra hagyja magát elragadtatni a bikaviadal mitológiájától, elmerül a bajtársiasság, a férfibarátság titkolt érzelmességében, az állandó életveszély mámoros felfokozottságában.
A Life eredetileg körülbelül kétíves cikket rendelt Hemingwaytől, a tizenkétszeresét szállította le. Életében csak két részlet jelent meg belőle. Nem aratott sikert, s meg is tiltotta végrendeletében, hogy könyv alakban megjelenjék.
Most olvasható formájában a Veszélyes nyár-t a Charles Scribner's kiadó szerkesztői rendezték sajtó alá, s a végeredmény: igazi, vérbeli hemingwayiáda.
