A dunántúli Fekete Istvánt családi szálak kötöttek Erdélyhez: édesapja egyik testvére a szilágysági Zsibón lett patikus. Szenvedélyesen vadászott, és e kedvtelésében ragaszkodó társra talált előbb ajkai gazdatiszt, majd fővárosi hivatalnok unokaöccsében.
Fekete István 1925 és 1944 között legalább tíz alkalommal utazott Erdélybe. Mindenekelőtt vadászni járt Szamosudvarhely mellé, nagybátyja szarkaréti bérelt birtokára, szinte úgy, mintha a sajátja lenne. A budapesti középosztály ünnepelt alakjaként a negyvenes évek elején már-már főúri vadásznak érezhette magát Erdélyben, aki (ha szerencséje van, medvét, farkast és akár még hiúzt is lőhet, de őzeket és kapitális agancsú szarvasokat majdnem biztosan. Vagyis a rokonlátogatás, a pihenés és a nyugodt alkotás elsősorban ürügyek voltak, amelyekkel e néha hetekig tartó kirándulásokat otthon megindokolta.
Utazásai során a vadregényes Erdély rajongójává vált. Szabadságát eltölteni, vagyis pihenni indult oda, ám nemcsak a vadásznaplóiban, de a szemléletmódjában is kitörölhetetlen nyomokat hagytak e látogatások. A korábban sohasem politizáló fiatalembert ugyanis mélyen megérintette mindaz, amit Erdélyben tapasztalt. Szabadságfelfogása fokozatosan átalakult, ahogyan egyre inkább a kisebbségi sorsban élők felé fordult a figyelme. Reményeik beteljesedését látta a határmódosításokban, különösen Észak-Erdély visszacsatolásában, ami a rokonsága révén egészen közelről érintette.
Kisprózáink újabb kötetét ezúttal is az első megjelenések alapján rendeztük sajtó alá. A tartalmat érintő néhány változtatás a szerzői javításokkal fennmaradt csekély számú lapkivágat alapján történt. Az írásokban erdélyi vadászatok, ünnep- és hétköznapok emlékei elevenednek meg, köztük olyanok is, amelyek több mint hat évtized múltán most látnak újra napvilágot.
