Az 1946-os úgynevezett magyar "háborús bűnösökről", a magyar jobboldal politikai, szellemi élitját bitófára juttató népbírósági üzelmekről száámos könyv jelent meg, amikből a tárgyilagos igazságkeresés vagy a mártíroknak kijáró köteles kegyelet helyett, a hazugság és a győzelem mámorában tobzódó púposok, erkölcsi és szellemi degeneráltak hatezeréves gyűlölete szól hozzánk. Ugyanakkor, ma a nemzet vezetésére hivatott értelmiség nagytöbbsége, (sajnos még a magát jobboldalinak mondók nagy része is) a magyar hagyományos, tiszta erkölcsi felfogástól idegen, az egyén és a nemzethalált magában hordó immoralitást és hazugságtömeget magáévá téve gyalázza és megveti (önös érdekből vagy bűnös tudatlanságból) saját nemzete hős fiait, kik a hazáért rajongó hazaszeretetükben életüket áldozták. Mára a szalonképesség előfeltételévé vált nyilasozni, gyalázni, rugdosni Szálasi Ferencet a többi mártírral egyetembe, akiktől a mindenkinek kijáró tisztességes sírt is megtagadják. Ez a politikai és erkölcsi elaljasodás legalsó foka. Hogy a felnövekvő, új magyar nemzedéde ne lépjen ebbe az erkölcsi mocsárba és, hogy feltudja ismerni a nemzet "igazi sírásóit" adjuk közre a nezeti emigráció két halhatatlanjának, Fiala Ferencnek és marschalkó Lajosnak, az ártatlanul gyalázott magyar mártíroknak igazságot szolgáltató megrázó művét. A tények ismerete után az a magyar olvasó vessen követ rájuk, aki a mindenkit egyenlőn megítélő legfelsőbb bíró előtt tiszta lelkiismerettel mondaná, hogy én Szálasi Ferencnél erkölcsileg tisztább, önzetlenebb és nagyobb áldozatot hoztam. De ne feledje; a mártírok kritériuma nem valamely politikai felfogás, hanem a rajongó hazaszeretet, amely a hazáért minden áldozatra, még a saját élete feláldozására is kész. És mindazok, akikben a nemzet tragédiája és lesújtó jelene már megölt minden jövőbe vetett hitet, soha ne feledjék: "Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás!"
