"Tizenhét éves koromban ismertem meg Dosztojevszkijt, amikor az antikváriumban nagyon olcsó kiadásban megvettem a Bűn és bűnhődést-t. Azóta rendkívül érdekel... Huszonegy éves koromra majdnem mindent elolvastam tőle... Művei nem csupán erőteljes benyomást keltettek bennem - magukkal ragadtak és megráztak..."
Heinrich Böll Nobel-díjas író szavait ismételjük, de ugyanígy idézhettük volna a XX. század más jelentős alkotóinak gondolatait is Kafkától Thomas Mannig, Camus-től Faulknerig, Gide-től Malrauy-ig. Valamennyien egyetértenek abban, hogy az immár egy évszázada halott orosz író felkavarta, kiforgatta, újabb és újabb önvizsgálatokra kényszerítette őket, hogy Dosztojevszkij nélül egyszerűen nincs modern irodalom...
Dosztojevszkij ugyanis - szemben például Tolsztojjal, Turgenyevvel, Goncsarovval - az orosz élet lezárt, megállapodott formáinak ábrázolása helyett olyan tendenciákat, törekvéseket, személyiségeket figyelt meg, amelyek és akik csak jó néhány évtized múlva jelentkeztek a maguk teljességében. Gondjai, szélsőségesen feltett kérdései, amelyek oly idegenek voltak még a múlt század átlagolvasójától, századunkban már központi problémákká váltak, tragikus formákban realizálódtak.
Azt hihetnők, hogy az elemzés mélységét és erejét tekintve korukat messze megelőző írásai évtizedek laboratóriumi csendjében születtek. Valójában olyan író alkotta az öt nagy regényt (Bűn és bűnhődés, A félkegyelmű, Ördögök, A kamasz, A Karamazov testvérek), illetve a körülöttük és mellettük született kisregényeket, tanulmányokat, esszéket, aki megaláztatások, kudarcok, csődök közepette élte le egész életét. Közismert, hogyan nyomorgott ifjúkorában, hogyan ítélték halálra a Petrasevszkij-körben való részvételéért, hogyan játszották el vele a szadista kivégzési komédiát, hogy azután tíz évet töltsön Szibériában, ebből is négyet gyilkosok, rablók társaságában; ismeretesek magánéletének kálváriái, örökös pénzzavarai, rulettveszteségei, és tudjuk, hogy rettentő betegség kínozta: az epilepszia. Lehetséges azonban, hogy megszállott, szélsőséges természetének éppen erre volt szüksége az alkotáshoz: az örökös kibillentség, rendezetlenség állapotára. Életével, lelki viharaival, szakadék szélére vitt létformájával, és természetesen hőseivel - akik végső soron belőle vétettek - voltaképpen már a XX. századi ember sorsát és gondolatait előlegezte. Ám a modern antihős, az "odúlakó" figurája még Dosztojevszkij nagy művészei felfedezéseinek sorából is kiemelkedik.
