Sokáig gyönyörködöm az oroszlánban. Leülök mellé, mert remeg a lábam. Nem tudok betelni a látványával.
Egyszerre minden eszembe jut. Peregnek a képek. Életem legcsodálatosabb filmje, ez, az előttem fekvő, az én akaratomból kimúlt király mellett.
Csendes éjszakákon öt-nyolc kilométerre is elhallatszik az ordítása, melytől megretten ember, állat. Félelmetes erejéről legendák szólnak…
Ahogyan emelgetem hatalmas mancsait, és nézem erős körmeit, elhiszem, hogy ahova odacsap, nemigen marad élet. Ha szüksége van rá, megöli a nagyobb testű jávorantilopot és zsiráfot is. Mondják, inkább a nagyobb vadakat támadja meg, egy kis antiloppal nem lakik jól – igaz, azt utolérni és elkapni sem könnyű.
Az oroszlán annyit öl, amennyi a táplálkozásához szükséges. Feleslegesen nem gyilkol, mint emberkollégái. Ennyivel jobb király.
