G. Hajnóczy Rózsa, a nagy sikerű Bengáli tűz írója, három évet töltött férjével együtt Indiában, Rabindranath Tagore szantiniketáni telepén, ahol férje, a világhírű orientalista professzor, Germanus Gyula mohamedán irodalmat és történetet adott elő 1929-től 1932-ig, a felesége pedig megírta ezeknek az éveknek a történetét.
Ma már a legjobb magyar és külföldi útleírások sorában tartjuk számon Hajnóczy Rózsa munkáját, mely messze túlnőtt a személyes visszaemlékezés keretein. Mi teszi olyan magával ragadóvá ezt a sokrétű, izgalmas írást? Talán elsősorban az, hogy nem korlátozódik a szokványos naplófeljegyzésekre, anyaga sokkal gazdagabb és hatalmasabb. A szantiniketáni telep és az ottani élet rajza mellett a korabeli „ezerarcú” India szinte valamennyi arca megjelenik legalább egy-egy rendkívül érzékletes villanásnyira, Gandhi mozgalmai éppen úgy, mint a jógik, fakírok, misztikusok Indiája, a bennszülött kasztok élete éppúgy, mint az indiai-angol társadalom élete; s mind e mögött India évezredes történelme is fölsejlik a Szantiniketánban elhangzó beszélgetések, előadások, magyarázatok kapcsán.
Az élmények, adatok e szédítő bőségét egy tehetséges elbeszélő rendezte el vonzó, esztétikus arányok szerint, foglalta egységbe egyéni látásmódjával, s ami talán a legfőbb: az útleírás előterében tucatnyi kisregényt olvashatunk, valódi írói remekléssel megjelenített emberi sorsokat.