Először levelet kaptam Kuczka Pétertől. Még gimnazista voltam, de már évek óta füzeteket és írógéppapírokat írtam tele halhatatlannak szánt novella- és regényötletekkel, -kezdeményekkel. Egy végre eljutott a végkifejletig, és miután szüleim aggódó szeme elé bocsátottam, úgy döntöttem, elküldöm az akkor épp magazinosodó Galaktikának is (elvégre szentül meg voltam győződve róla, hogy én leszek a következő Lőrincz L. László vagy Nemere István). Izgatott várakozásomnak az a bizonyos levél vetett véget, egy nyomtatott lap, miszerint csak így tovább, lesz ez még jobb is, de ezt most, háát... inkább nem kérnénk Aláírás: Kuczka Péter. Magam elé képzeltem, ahogy szigorúan csóválja a fejét, és kezével intőn egy világhírű szerzők műveitől roskadozó könyvespolcra mutat, mely fölött ott fénylenek a szavak: „Tanulni, tanulni,, tanulni!"
Visszavonulót fújtam, felhagytam az írással, és a fordítás kezdett foglalkoztatni - hobbiszinten, csak úgy magamnak. Egy nyári napon, 1990- ben aztán összeszedtem a bátorságom, és immár személyesen léptem be a Galaktika szerkesztőségébe, hónom alatt egy éppen elkészült Brian Aldiss-novellafordítással. A roskadozó könyvespolcok fogadtak (fénylő felirat nélkül), és a szerkesztőség munkatársai, élükön Kuczka Péterrel, aki egyáltalán nem tűnt szigorúnak (bár később persze megismertem arról az oldaláról is). Kiderült, a fordítás jobban megy, mint az írás, így egyre többet dolgoztam nekik. Eközben sok időt tölthettem „a magyar sci-fi atyjának" társaságában, és ő fokozatosan amolyan mentorommá, sőt harmadik nagyapámmá vált. Rengeteget köszönhetek neki, többek közt azt, hogy valóban egy pillanatra se felejtsem el, a legfontosabb: „tanulni, tanulni, tanulni".
Most lenne 90 éves. És lassan már tizenöt éve hiányzik.
