1920. június 4-én aláírták a trianoni békét. A hírhedt békeszerződés 29. §-a határmegállapító bizottságokra bízta az összezsugorított Magyarország új térképének megrajzolását. A történeti Magyarország megszűnt, az új határok a magyarajkú lakosság millióit tépték el hazájuktól.
A győztes hatalmak "térképészeti" természetesen pontosan tudták, hogy a nemzetiségi ellentétek paraszából úkra magasra csaphat a háború lángja. Az évszázados európai hagyományok figyelembevételével széleskörű kisebbségvédelmi szerződéseket szerkesztettek, melyeket hálószerűen kapcsoltak az érintett országok - mindenekelőtt Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia - békeszerződéseihez.
A honi közvéleményben azonban a mai napig sem tudatosulhatott, hogy a trianoni katasztrófa nem szükségszerűen vezetett az országából kirekesztett magyarság sorstragédiájához: iskolája, nyelve, neve, nemzeti kultúrája fokozatos elsorvasztásához. Ha a befogadó államok nem szegik meg az általuk is aláírt nemzetközi kötelezvényeket, a magyar nemzeti kisebbségek az új határokon túl is megőrizhették volna alapvető emberi jogaikat. Kötetében Galántai József a trianoni sokkot enyhíteni hivatott kisebbségvédelmi diplomácia dokumentumait tekinti át - sajnálatosan aktuális tanulságokkal.
